"...egy jó barát..." [Első fejezet, Harmincadik rész] 2/2

*Harry szemszöge*

Mindenki nézett rájuk, hogy "Mi van?". Én is szinte lefagytam. A fejemet már nem támasztottam, ahogy meghallottam a hírt. Most ők komolyan unokatesók? És mért nem mondtál el idáig? Mintha gondolatolvasó volna, úgy válaszolt a kérdésemre Liam.

- Ezt az egészet csak azért nem mondtuk el, mert nem tudtuk hogyan közölni. 

- De akkor mért akartad, hogy megüsselek? -vágott közbe Niall.

Meglepetten nézett mindenki a szőke hajú fiúra, aki résnyire nyitva hagyta a száját, ahogy mindig is szokta. Kérdően nézett a fiúra. Ez azért tényleg jó kérdés, mivel miért akarhatta, hogy üsse meg? Ha semmi rosszat nem tett, akkor mi a francért csinált belőle ekkora felhajtást?

- Mert láttam, hogy szenvedtél... -mondta alig halhatóan a magyarázatot.- és tudtam, hogy ez segítene.

- Niall? -szólalt meg csendesen Kristi.- Mondtam, már rengetegszer, hogy téged szeretlek. 

Szereti. És rengetegszer mondta. Én is számtalanszor mondtam Lex-nek, hogy mennyire szeretem. Hirtelen felé néztem. Zavartan karolta át Zayn-t, aki a hátát simogatta. Mennyire szeretnék én lenni a helyében. Olyan szerencsés vele. Annyiszor mondtam már ezt az egy szót Alex-nek, már annyiszor. Mit tehetnék? Ha szeretem, szeretem. Ekkor nézett felém. Aggódóan bámult a szemembe, mit észrevettem. Az arca szomorú volt. A szemöldökét szomorúan húzta fel. Nem bírtam ezt a nézését. Úgy tetszik. De miért mindig velem történnek ezek a dolgok? Minden jó csajt más kap meg. Olyan lányt, akire én mindig számíthatok. Olyan lányt, aki a legjobb barátom, és mindig ott van mellettem, ha baj van. Mindig fel tudja dobni a napom. Bármi történjen is. Megköszörültem a torkomat, majd ellöktem magam a foteltől.

- Öhm, elnézést. 

Alex félve pillantott rám, amit a szemem sarkából követtem. Még ez is gyönyörű. Aztán mosolyt engedett Zayn felé, és megpuszilta az arcát. Bár én lehetnék ott, és karolhatnám át... szép is lenne a gondolat, ha megvalósulhatna. Nagyon szép. De ami szép és jó, az sosem válik valóra. Ezt már megtapasztaltam.

Kimentem a kertbe, és leültem a kis tó mellé. Ismét magamat bámultam, mint pár nappal ezelőtt. De most nem azon agyaltam, hogy más vagyok, hanem csak üresen néztem a tükörképemre. Teljesen meg voltam győződve, hogy szeretem ezt a lányt, akit nem én karolhatok át, hanem Zayn. 

A lábamat a kezemmel kulcsoltam össze. A szemöldökömet összehúztam... tudom, hogy millió lányt megkaphatnék, de nekem csak egy kell. Egy, aki itt van velem, mármint lélekben, és bent ül a házban. 

A telefonom megcsörrent, ezzel együtt rezgett a zsebemben. Hallgattam még egy ideig a dallamot, majd kicsúsztattam, és megláttam a nevet. 'Hannah'. Nem tudtam, hogy most felvegyem-e, vagy inkább hagyjam, és nyomjam ki. De felvettem.

- Mondd. -szóltam bele mogorván a telefonba.

- Neked is szia, Harry. -lehunytam a szemem, ahogy hallottam a hangját.- Kérlek, gyere el értem. Itt vagyok egy kocsma előtt. Nem tudok haza menni, azt sem tudom, hogy merre kell elindulnom... félek!

- Hol vagy? -kérdeztem.- Utca... vagy mi a kocsma neve?

- Csillag Kocsma. 

- Rendben, oda megyek. -bontottam a vonalat.

Ismertem ezt a helyet. Nem ültem bent, de tudom, hogy merre van. Számtalanszor elmentem mellette, és láttam, ahogy az a sok melák jön ki, felpattannak a vagány motorjukra, és elhajtanak. Olyan hangosan szól a motor, hogy alig hallod a saját hangodat, mikor üvöltesz is.
Sietősen mentem végig a házban, a kabátomért nyúltam, illetve a kocsikulcsot akasztottam le a tartójáról. Pár szemmel összekerültem, de nem igazán érdekeltek. A térképre koncentráltam, amit a fejemben valamennyire összetudtam rakni. Nekik kiáltottam, hogy majd jövök, választ nem vártam rá, és nem is kaptam. Beültem a kocsimba, lehajtottam a feljáróról, és elindultam a cél felé. Mindvégig összehúzott szemöldökkel fogtam a kormányt, nagyon erősen markoltam bele. A kanyarokat szabályosan vettem be. Egy jelzőlámpa... kérlek. Kérlek! Piros.
- Francba! -szitkozódtam magamban.
Tenyérrel megütöttem a kormányt. Mindig kifogom az ilyen lámpákat, akik szeretik szívatni azt, aki épp siet. Elmerengtem arra a kis időre... elmerengtem Hannah-n. Szép lány, szép szeme van, szép arca van. Mesés haja. A merengésből dudaszóval hoztak ki.
Rögtön ráléptem a gázpedálra, majd vezettem tovább egyenesen.
***
Nem tartott olyan sokáig az út, főleg ha siet az ember. Akkor tényleg nem tart sokáig. Megálltam a járda szegélyénél. Kikapcsoltam az övemet, a kabátot felvettem, aminek zsebébe belebújtattam a telefonomat. A slusszkulcsot a másik zsebbe tettem, miután becsaptam az ajtót, és lezártam az autót. Zsebre dugott kézzel mentem tovább egyenesen. Nem akartam pont ott leparkolni, mert bárki követhet. A pulcsim csuklyáját a fejembe húztam, ami eltakarta a már közismert hajamat. Az ajkaimat benedvesítettem a nyelvemmel, amit lassan húztam végig rajtuk.
Gyalogoltam még egy jó pár háztömbnyit, utána lekanyarodtam az utca sarkánál. Erre nem igen járnak, azok is inkább motorosok. Ott láttam a földön ülve Hannah-t, aki összekuporodott. A fejét lehajtotta. A hajáról ismertem fel így is. Odasétáltam mellé, majd mögötte megálltam.
- Hannah. -szólítottam.- Kelj fel a földről, és haza viszlek.
- Harry?
Felnézett. Kissé rémült volt a tekintete, amit nem értettem. Olyan elveszetten nézett rám, bár az is volt. A karja alá nyúltam, és úgy húztam fel a földről. A kabátomat levettem, és "ráterítettem" a lányra. Nem volt rajta sok ruha. Egy rövidnadrág, egy rövid ujjú póló. Cipő egyáltalán nem volt rajta. Ezt csak most vettem észre. A kocsikulcsot elkértem tőle, amit odaadott. A gombot megnyomva kattant a zár, a kocsi villogott egyet, majd kinyitottam neki az ajtót. Megköszönte, miközben rám mosolygott. Érzelem mentesen vánszorogtam át a másik oldalra. Kinyitottam az ajtót, majd behuppantam mellé. Ránéztem.
- Mi a francot kerestél ott!? -förmedtem rá.
Összerezzent. Nem akartam, hogy így fogja fel az egészet, de nem értettem, hogy mit csinált ott.
- Cs-csak... köszönöm, hogy eljöttél értem.
- Ne tereld a témát. -nevettem fel.- Miért mentél oda?
- Nem oda mentem... elraboltak. -a szemeimbe nézett.
Már szinte sírva fakadt. A szemei benedvesedtek. Hallottam felőle egy halk szipogást, ami arra késztetett, hogy az arcához nyúljak, és simítsam végig. Ezt megtettem. Nagyon félreérthette a dolgot, mert a feje közelített felém. Én nem akartam megcsókolni őt. Még azon vagyok, hogy megbocsátok neki... de ez sem biztos. Nagyon kedvesnek kell ahhoz lenni, hogy egy ekkora hátba szúrás után az ember megbocsájtson neki. Ez nem volt szép tőle.
A torkomat megköszörülve távolodtam el tőle, a kocsit beindítottam, majd elindultam vele. Az út csendesen telt el, nagyon csendesen. Kínos csend volt. A piros lámpáknál már higgadt voltam. Dudorászva csapkodtam a kormányt az ujjaimmal.
***
- Harry -szólított meg.-, még egyszer köszönöm.
- Nincs mit.
Bólintott egyet, majd kiszállt a kocsiból. A háza előtt álltam meg az autóval. Az ablakot letekertem, majd azon szóltam ki neki.
- Hé. Ez még nem azt jelenti, hogy megbocsátottam az egészet! -kiáltottam.- De barátok még lehetünk.
Felnevetett, ahogy hátranézett rám, majd az ajtót nyitotta, belépett a házba, és becsukta maga mögött az ajtót. Halkan kuncogtam, mielőtt haza mentem volna.
***

*Eleanor szemszöge*

Louis a szobájába ment fel, én pedig még mindig a nappaliban ücsörgök Alex, Kristi és Liam társaságában, Zayn és Niall az udvaron passzolgatják egymásnak a labdát, illetve mutatják, mit tudnak. Egy darabig néztem Lexy-vel, de hamar meguntuk. Mármint én untam meg igazán. Szeretem nézni, ahogy ügyeskednek egy kerek labdával, amit én nem igazán tudok. Izgat a dolog, hogy egyszer majd megtanulok dekázni, de az nem hiszem, hogy mostanában lenne… túl sok minden információt tudtunk meg mostanában, s adtunk ki. Egy kis pihenés, oszt’ jöhet az okítás, mint fociból. Megkértem Lexa-t, hogy jöjjön vissza velem. Mint jó barátként beleegyezett, és visszaültünk a nappaliba. És így vagyunk most itt. Leültünk egymás mellé a kanapéra, Kristina és Li a két fotelt foglalták el. Csenden ültek, ami annyira nem volt zavaró. Furcsa módon, de nagyon tetszett. Mint egy néma gondolat csoport. Az agytekervényeim nekem is beindultak, és „egyesével” zúdultak be elém a képek az ahhoz kapcsolódó gondolat foszlányhoz.

A házasságon vagyok… vagyis. Azon forognak a kerekek, hogy hogyan is jönne le az egész, hogy Lou-val már ilyen hamar egy házaspár vagyunk. Persze, tudom, hogy Tommo egy kis erdőben, vagy legalább fák között, a természetben szeretné az esküvőjét, barátokkal, és a családdal, közeli ismerősökkel. Ez nekem is nagy álmom, de nem akarom, hogy erre költse el az összes pénzét. És, hogy főleg rám költse. Mindegy, nem ez a lényeg. Sokszor gondoltam már arra is, hogy milyen lehet feleségnek lenni. Az biztos, hogy megváltozik tőle az életed. Anyut is már számtalanszor kérdeztem, de nem hagyott több választ, minthogy, ha nagyon szeretjük egymást, akkor annál több már nem is kell. És ez megvan Louis-szal. Szinte elszakíthatatlanok vagyunk. Nem akartam sosem, hogy egyedül hagyjon. Ezért mentem el sok koncertjükre. Annyira szeretem őt. Nem tudnám mi lenne velem, ha…

- Min gondolkodsz ennyire?

Felébresztett Kris kedves hangja. A tenyerét végighúzta a karomon. Bíztatóan rámosolyogtam. Megráztam a fejem, majd Liam-re néztem. Láttam rajta, hogy ő is gondolkozik. Vagy csak pusztán ilyen az arckifejezése. Alex mellettem babrált a telefonjával, azt hiszem levelezett valakivel. Nem tudom kivel, de párszor megrezzent a telefonja. Ebből következtettem a következőre, amit már mondtam.

*Alexandra szemszöge*

Harry-t keresem. Nem tudom, merre van. Annyi üzenetet küldtem neki… lesz majd mit magyaráznom az aggódásomért. Letettem magam mellé a telefont és végignéztem a nappalin. Kristi és El egymásra mosolyogtak, Liam a folyamatos arckifejezését nem változtatva, ujjait összefonva nézett előre valamire. Vagy lehetséges, hogy agyal valamin. Töri a kis buksiját…, elmosolyodtam a gondolatomon. Mindig ez van, nem tudok mit tenni, de a saját hülye, -nem- poénjaimon nevetem el magam. Jelen esetben csak mosolyogtam, de ez sem kevesebb, mint a nevetés. Mindegy. Megrezzent a telefonom. Sietve fogtam a kezembe, nyitottam meg a kis üzenet ablakot.

„Nemsokára hazaérek, Úrnőm!”

Harry egyáltalán nem vicces ezekben a pillanatokban. Csak így elmegy, ilyen hamar. Jó. Azt nem mondhatom, hogy nem szólt, mert de. De az azért aggasztó, hogy nem válaszol az üzenetekre…

„Ja, és köszi, hogy ennyire aggódsz értem. Aranyos vagy! :)”

Amint elolvastam az üzenetet, elmosolyodva forgattam meg a szemeimet. Ez rá vall… mindenből próbál kikászálódni az idióta poénjaival. De tetszenek.

- Harold barátunk hajlandó volt válaszolni, még is mikor jön haza. –törtem meg a már-már kínosnak látszódó csendet. Előrébb dőltem a kanapén, majd úgy fojtattam.- Valószínűleg, ha igazat mond, nemsokára várhatjuk őt.

- Ez jó. –mosolygott Eleanor.

- De mégis milyen üzenetekre? –hangoztatta Liam a csodásan mély hangját.
Kíváncsian nézett rám oldalra. Szemöldökét, mint szokta, az egyiket felhúzta, míg a másikat kissé lentebb "emelte"(?). Ránéztem, majd enyhén mosolyogva válaszoltam meg a kérdését.

- Írtam neki, mivel veletek –hangsúlyoztam a szót- ellentétben, senki sem kereste őt. És egy jó barát, ez vagyok én –mutattam viccelődve magamra-, aggódott érte.

Felnevetett a fiú, ahogy magyaráztam neki a helyzetet. Mindig úgy viselkedik, mint egy apa. Mindig ő főz, vagy süt, ha kell. Mindig ő mos a srácokra, ha muszáj. Persze ez már lassan a mi problémánk lesz, mi nekünk, lányoknak. Mindi ő veszi komolyan dolgokat. Ezért nevezik a srácok „Daddy”-nek. Vicces becenév, egyben igaz is. Nekem tetszik.

Mosolyogtam egyet, amit egy ideig az arcomon felejtettem. Elbambultam egy tárgyon, nem is igazán tudom, hogy mi lehet az a dolog, amire ennyire megragadta a képzeletem, vagy a szemeimet.

- Jó barátja vagy Harry-nek. –szólalt meg ismét.

Bólogatott, miközben kimondta a szavakat. Zavartan néztem oldalra rá, bár tudtam, hogy mire mondja.

- Ti is jó barátai vagytok neki. Nem lenne meg nélkületek. –nevettem fel. –Azt hiszem ezt mindőtök elmondhatná.

- Mi sem lennénk meg az ő hülyeségei nélkül. Ő a mi kisöcsénk, akit mindig lehet szivatni. Louis ki is használja a helyzetet, hogy szinte az öccse. Már egyszer majdnem annak is vallta. –felnevetett, ahogy mesélte ezeket. Én sem tudtam nem mosolyogni rajta, mivel ez így van. –Sose bántanánk.

Arca hírtelen elkomolyodott. Tudtam, hogy mire utal, de nem akartam elmondani, mert megígértem a zöldszemű fiúnak. Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó…, ez a mondat visszhangzott a fejemben. És ismét. És ismét. Komolyan néztem vissza rá. Tényleg nem mondok semmit, és azt akarom, hogy ezt ő is tudja. Amint nem mondtam semmit, bólintott egyet, majd felállt, és kiment a konyhába.

Hallottam ahogy a kocsi feljáróra vezeti valaki az autóját. A valaki az csak egy személy lehet. Örülve pattantam fel a kanapéról, és mentem az ajtó felé. Megvártam, amíg a srác kinyitja az ajtót. És meg is tette. Ahogy kinyitotta a bejárati ajtót, úgy „ugrottam” a nyakába. Nevetett, és én is nevettem.

- Mi az? –kérdezte.

- Semmi. Csak örülök neked.

Ismét nevettem, majd elengedtem őt. Egymás előtt álltunk, és néztünk egymás szemeibe. Én mosolyogva, ő pedig komor tekintettel. Mintha olvasni szeretett volna a szemeimből. A tökéletes, és lemásolhatatlan zöld szín, ami a kedvencemmé vált. Gyönyörű. Aztán lejjebb csúsztattam a tekintetem az ajkaira. Meglepően rózsaszín, de magához a fiúhoz illik. És most a gödröcskéit is megvillantotta, és a fogait. Hunyorítva böktem meg mutatóujjammal a gödröcskét, mitől felnevetett. Ezt követve dőltem neki a srácnak, és nevettem vele együtt én is. Az erős kezével megfogott, és magához szorított. A hajamat félresöpörte a vállamról, majd a fülemhez hajolt.

- Nem akarnál beengedni? -nevetett fel aranyosan.