Ott ülnek egymás előtt, és egymást bámulják. Nem mozdulnak. Ha mozognak is, csak a mellkasuk, a válluk, meg talán ahogy veszik a levegőt, a hátuk. Pislognak, de azon kívül más életjelet nem adnak. A lány elmosolyodott. A srác közelebb hajolt hozzá, a fülébe súghatott valamit, vagy nem tudom. Megérintette a lány nyakát, majd a vállán lecsúsztatta kezét, végig a karján. Ismét visszatalált a tenyeréhez. Elmosolyodtam magamban. Egymással szemben vannak, már nem tudom milyen hosszú ideje. Nem tudom, hogy aggódjak-e, vagy ne... de kicsit frusztráló az egész. Végképp pedig az, hogy kiderüljön, KI A FRANCÉ AZ A CSOTROGÁNY? Jó nem az, de mégsem nézett ki valami... mindegy. Nem ez a lényeg.
A lány észrevett. Franc! Csak ne szóljon Harry-nek, hogy itt leskelődöm... nem akarok, de izgalmas... érdekel, hogy, hogy fog végződni. Persze, ha ágyba bújnak, inkább egy határozott mozdulattal berántom az ajtót, és megyek a magam dolgára. Nem vagyok perverz kukkoló.,gondoltam, mikor felállt az ágyról. Határozott léptekkel, mint ha mi sem történt volna távolodtam az ajtótól. Már a lépcsőné jártam, mikor egy hang szólalt meg.
- Várj. -mondta lágyan, nyugodtan.- Miért nem kopogtál, majd jöttél be? Nem történt semmi olyan. -viccelődött.
Zavaromban nem tudtam, mit hova tegyek, s mit mondjak neki.
- Nem akartam zavarni. -mondtam a legjobbat, ami eszembe juthatott. Azt hiszem be vállt.
- Miért jöttél ki? -kérdezte egy mélyebb hang. Megpillantott engem.- Valami baj van?
Szégyenemben a földre néztem, mikor Johanna közelebb jött hozzám, a kezét a vállamra tette. Az időközben becsukott szemem egy pillanat alatt kipattant, majd felnéztem a lányra. Biztatóan mosolygott. Haroldra néztem, aki nem tudta, hogy most mi van.
- Bocsánat. Most mennem kell. -hadartam el a beszédem, majd lesiettem a lépcsőn. Hanna kuncogni kezdett, majd azt hallottam; Nem lényeg.
Őszintén megkönnyebbültem. Jó választás Johany Harrynek. Klassz csaj. Mindig tudja, hogy mikor kell biztatni az embert. Ezért hálás vagyok neki.
A konyhából zaj szűrődött be. Hűtő nyitódás, és csukódás. Ez egy valaki lehet... Niall.
- Mit keresel? -a konyhaajtóban állva nekidőltem az ajtófélfában. Elnevettem magam, mikor a hűtő mögül kibújt, a szájában egy pár szelet sonka, kezében egy zsömle. Vicces látvány volt. - Biztos voltam benne, hogy van itthon kaja. -kacsintottam egyet.
Rezzenéstelenül pakolta le a cuccokat a konyhapultra. Vagyis próbálta azt a nagy nyomot hagyó sonkát lerakni, de én megálljt parancsoltam neki. Odacsúsztattam egy tányért, majd közöltem vele, hogy mehet. A konyhapultnak támaszkodtam, és néztem mit ügyködik.
- Mi van? Csak egy szendvicset csinálok. -mondta.
- Kösz, szemem még jó. Kösz, hogy kérded. De amúgy... vaj nélkül? -mutattam a zsömlére.
- Uhh. -egy kicsit a fejére csapott.- Vaj. Mindig azt felejtem el. -visszament a hűtőhöz.- Tudod, régen, mikor anyu nem volt otthon... -meg állt egy pillanatra. Szomorúság szökött a szemébe, hogy a családja Írországban van, ő pedig itt, Londonban.- és megéheztem, akkor mindig zsemlét, kenyeret, vagy ami volt itthon azt vettem elő, egy tálcára helyeztem. A hűtőből vettem elő szalámit, meg vajat is. Már vajazni szerettem volna a zsemlét, mikor még félbe sem vágtam. -nevetett. Vicces történet. -Volt olyan is, mint például most is ez volt, hogy félbevágtam a zsemlét, és már rakni akartam a sonkát rá... és akkor vettem észre, hogy nincs rajta vaj.- ismét nevetett. Nevettem vele együtt.- Szóval.- rám nézett. A szeme felcsillant. A száját nyitotta volna szóra, de vissza csukta. Elégedetten mosolygott. Elfordítottam a fejem, hogy ne lássa, felszökik egy kis pír az arcomra. Az ajkaimat összezártam, majd elmosolyodtam. Szerencse, hogy ezt ő nem látja, mert... hát. Elég kínos., gondoltam.
A tányérral együtt ballagott a nappaliba. Követtem őt.
Zayn hol lehet?, kérdeztem magamtól. Elköszöntem Niall-től, hátha lefekvésig már nem találkozunk. A lépcsőn felfelé találkoztam össze Harry-vel és Johanna-val. Boldogan jöttek le mellettem.
- Sziasztok! -intettem egyet a kezemmel.
- Szia! -halkan köszönt vissza Hanna, alig hallhatóan.
- Szia Alex. -köszönt Harold is.
Megfogtam a karját.
- Nem láttad Zayn-t? -kérdeztem. Megrántotta a vállát.- És amúgy mi van Johanny-van?
- Klassz csaj. -vigyorgott elégedetten.- Jobb mint te.
- Kösz a segítséget, és az őszinteséget. Kinek, mi. -kicsit duzzogva mentem fel a lépcsőn.
- Várj, nem úgy gondoltam! -felkiáltott hozzám.
- Ne is áltasd magad. Tudom, hogy gondoltad. -éreztem a hangomon, hogy magamra vettem, pedig nem is akartam.
A szobaajtók előtt elmentem, majd Zayn szobájához értem. Kopogtattam.
- Zayn. Itt vagy? -kérdeztem.- Lex vagyok.
Kinyitotta az ajtót, amin berántott.
- Aucs! -megfogtam a csuklómat.
- Bocsi. Nem akartam. Nagyon fáj? -aggódott értem.
- Nem. Semmi baj. Legközelebb inkább betessékelem magam. -mondtam.
- Mi a baj? -az arcomhoz nyúlt.
Na ne már, hogy vöröses lett a szemem... egyetlen leszólásról.
- Nincs semmi. Tényleg. -elfordultam tőle.
- De tudom, hogy van valami. Ismerlek annyira. -visszafordított maga felé.
- A lépcsőn felfelé jöttem. Harry és Johany jött le mellettem, nagy boldogan. A lánytól elköszöntem, mert úgy láttam, máshol akadt dolga. Aztán megkérdeztem Styles-tól, hogy nem-e látott téged. Megrántotta a vállát. Áttértem a kapcsolatára Hanna-val... megkérdeztem, hogy mennyire szimpatizál vele. Mondta, hogy jó csaj. -itt megálltam, majd vettem egy mély levegőt. Nem tudom, mi a frászt húzom fel magam ezen. Tényleg. Kinek, mi. Zakkant vagyok. De nagyon. -Mondta, hogy jobb mint én.
Zayn meglepődött. Csalódottságot, és fájdalmat véltem felfedezni a szemében. Istenem... mi a frászért nyitottad ki az a lepcses pofád, Alex?, kiáltottam magamra, magamban.
- Féltékeny vagy? -kinyögte hosszú csend után.- Féltékeny vagy Johanna-ra?
Nem feleltem. Nem tudtam, zavaromban mit mondjak.
- N-nem. -hebegtem.- Figy...
- Őszintén. Féltékeny vagy? -mormogta.
- Nem Zayn! Nem vagyok féltékeny! -tessék. Kitört belőlem a sárkány. Ordítottam, ahogy csak tudtam.- Csak tudod, elveszítem az egyik legjobb barátomat! Neked milyen érzés lenne? Szörnyű!- próbált megszólalni, de nem hagytam.- Örülök annak, hogy boldog, csak... -lehalkultam- nem akarom, hogy... -megszelídültem.- megszűnjön mindaz, amit régen... mindig, oly sokszor megbeszéltünk. Zayn. -lehiggadtam.
Abban a pillanatban, ahogy elcsöndesültem, valaki kopogott az ajtón. Őszintén reméltem, hogy az a valaki nem Harry. Szerencsém, az nuku.
- Nem hallgatóztam. -maga elé tartotta a kezeit.- Alex. Nem fogsz elveszíteni. Itt vagyok én, csak... egy lánnyal az oldalamon. Attól még lehetünk legjobb barátok, és... megbeszélhetünk mindent.
- Johanna akkor is ott lesz. Ő is tudni fog arról, ami téged bánt, mivel ő a barátnőd. Nem tudom, hogy miért nem akarom azt, hogy... elmondj neki bármit is.
Megfogta a kezeimet. Már arra vártam, hogy Zayn mikor aggasztgatja le rólam a srác ujjait. De nem tette.
- Fogadd el. Nem kívánhatod azt, hogy életem végéig szingli legyek, Alex. Egy társ minden ember mellé kell. Azt hiszed, nekem könnyű volt azt elfogadnom, hogy ez a szerencsétlen megkért, hogy légy a barátnője? Én is elvesztettem azt a barátom, akivel mindent megvitattunk. Hozzászoktam, s így is mindent meg tudunk beszélni. -mennyire igaza van.- Emlékszel arra a napra, amikor a turné buszon voltunk, én meg összetörve? Akkor már rég Zayn volt melletted, és vigyázott rád. Már amennyire.
- Na azért ezt ne! -mondta mögülem Zayn a rekedtes hangán, amit úgy imádtam.
- Bocs tesó. -kért elnézést.- Visszatérve. Így is megtudunk beszélni dolgokat. Csak van mellettünk más is, akit nagyon szeretünk és tisztelünk. Érted?
Megöleltem. Hihetetlenül jól tud szónokolni. Szorosan öleltem magamhoz. Próbáltam felfogni, és elfogadni a tényeket. Ha neki sikerült, akkor nekem is sikerüljön! Ekkor vettem észre, hogy most Harry segített nekem, és most én törtem meg. Nem pedig ő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése